De akkor mi is az a pszichodráma?
De akkor mi is az a pszichodráma, hogyan zajlik egy foglalkozás?
Képzeld el, hogy belépsz egy terembe, ahol nyolc gyerek épp várfalat épít székekből és színes kendőkből. Az egyikük sárkánnyá változik, és tűzokádva védi a kaput egy képzeletbeli óriástól. A többiek lélegzetvisszafojtva figyelik, aztán csatlakoznak — az egyik lovag lesz, a másik varázsló, a harmadik a vár őrzője. A terem másik végén, éppen farkasok készülnek, megküzdeni a boszorkánnyal, aki egyébként a várba akar betörni, hogy a királylány összes kincsét elvegye. Két felnőtt van csak köztük, akik nem rendeznek, nem instruálnak — egyszerűen ott játszanak velük, a mesében.
Ez a pszichodráma. Nem színjátszókör, nem terápiás beszélgetés, és nem is szabadjáték felügyelet nélkül — hanem egy tudatosan felépített módszer, amely a gyerek legtermészetesebb nyelvén, a játékon és a mesén keresztül szólal meg.
Egy módszer, ami a gyerek nyelvén szólal meg
A gyerekek nem úgy dolgozzák fel a nehézségeiket, ahogy mi, felnőttek. Mi leülünk, beszélünk róla, esetleg sírunk egyet, aztán tovább tudunk lépni, és persze valamikor nem; ekkor kell a segítség. Egy öt és hatéves nem tud még verbalizálni, csak bizonyos szintig, ő leginkább játékon keresztül dolgozza fel, amit átél — ez nem választás kérdése nála, hanem a fejlődése miatt egyszerűen ez az anyanyelve.
A gyermekpszichodráma pontosan erre az anyanyelvre épül. Egy csoportos módszer, amelyben 6-8, hasonló korú gyerek játszik együtt, két felnőtt vezetővel. A kisebbek rajzolnak, és a rajzukról mesélnek, aztán bábozva alakítunk velük egy fantáziavilágot A nagyobbak közösen kitalálnak egy történetet — egy mesét, egy kalandot —, jelmezt öltenek, és el is játsszák.
Itt nincs jó vagy rossz, ami van az a nulla megfelelés. Nincs, aki "ügyesebben" játszik. A mesevilágban minden gyerek azt a szerepet kaphatja meg, amire éppen szüksége van, vagyis, amit ő választ! — akár egy sárkányét, aki tűzokádva véd meg egy várat, akár egy hercegét, aki végre kimondhatja, amit otthon nem mer, vagy egy félős unikornis is lehet, vagy éppen egy felvadult fenevad. Egy ilyen térben mindenki egyenlővé válik, és ebben a mintha világban, - ahol vigyázunk is egymásra - kifejeződhet bármi és ezáltal, ebben az elfogadó, megtartó térben képes a gyermek fejlődni.
Hogyan épül fel egy foglalkozás?
Egy kétórás alkalom nem kaotikus, szabad játékidő — pontosan felépített ritmusa van, amely legtöbb alkalommal mindig ugyanazon a három nagy szakaszon halad végig.
Kezdőkör. A gyerekek körben ülnek, és röviden elmondják, hogy érkeztek — mi történt velük az elmúlt héten, milyen hangulatban vannak. Ez egyfajta megérkezés, hangolódás is a foglalkozásra, hétköznapi világból átlépünk abba a térbe, ahol a következő két órában leszünk. Ugyanakkor ennél sokkal többről van szó: egy kezdőkör tökéletes arra, hogy a verbalitást is tanulják a gyerekek, a felnőtt segít megfogalmazni érzéseket, kimondani dolgokat, láttatni összefüggéseket. Az Életfa Játéktérben nagy hangsúlyt kapnak a kezdőkörök, a gyerekek problémáinak, élményeinek meghallgatása.
Bemelegítő játékok. Mielőtt bárki mesélni vagy szerepet választani kezdene, a testnek és a képzeletnek is be kell melegednie — Ezek a játékok mozgásosak, alkalmanként nevettetőek, és fokozatosan oldják a gátlásokat: van, amelyik a csoport figyelmét hangolja egymásra, van, amelyik a fantáziát pörgeti fel, van, amelyik egyszerűen csak jó élmény. Az együtt mozgás öröme jelenik meg ilyenkor, és a közös képek, fantáziák kezdenek kirajzolódni, ami máris bevezeti a gyerekeket a mesevilágba.
Mesealkotás és eljátszás. Amikor a csoport készen áll, elkezdődik a közös történet kitalálása — van, hogy egy gyerek indítja el, van, hogy közösen, mondatról mondatra épül fel. A gyerek elmondhatja mi szeretne lenni, hol éljen, milyen ellensége legyen. Ezután jelmezt öltenek, berendezik a teret, és eljátsszák, amit kitaláltak. A vezetők itt is a mesében maradnak: nem kívülről irányítanak, hanem szereplőként, a gyerekekkel együtt lépnek be a történetbe, és csak akkor avatkoznak be finoman, ha a játék biztonsága ezt kívánja. Kísérünk, és figyelünk, biztonságot adunk.
A foglalkozás ezután lassan zárul: levetjük a szerepeinket, visszatérünk önmagunkhoz, és egy rövid közös pillanattal engedjük el, amit átéltünk — hogy a gyerek nyugodt szívvel léphessen vissza a hétköznapokba. Ezt olykor egy rajz zárja le, vagy egy záró beszélgetés.
Folytatás a kép után...
Miért működik ez?
Van egy elképzelés, amit sokan magukban hordoznak, és amiről ritkán beszélnek hangosan: hogy nem elég jók, hogy valami baj van velük. A pszichológiában ismert, hogy minden gyereknek négy alapvető lelki szükséglete van, amelyekre az egészséges fejlődéséhez szüksége van — hogy érezze: van hatása a világra; hogy tartozik valahová; hogy értékesnek látják; és hogy élheti át az öröm és a játék szabadságát.
A gyermekpszichodráma pontosan ezekhez a szükségletekhez szól. A mesei szerepben a gyerek átélheti, milyen az, amikor győz. Amikor a csoport előtt — és a csoport segítségével — megvív egy csatát, és nyer. Ez az élmény nem marad a játéktéren belül: a gyerek magával viszi, és lassan megváltozik tőle az, ahogyan önmagára néz.
Fontos, hogy a foglalkozásokon senki nem elemzi, nem magyarázza a gyerek játékát. Nincs "megfejtés", amit ráerőltetnénk arra, amit átél. A felnőtt vezető nem kívülről figyeli és értelmezi a gyereket — együtt játszik vele abban a közös, varázslatos térben, ahol a gyerek biztonságban fedezheti fel és élheti meg a saját erejét.
Egy kis ízelítő, hogy lásd, hogyan néz ki mindez a gyakorlatban
Képzelj el egy kisfiút, aki otthon csendes, visszahúzódó, és az óvodában is inkább a sarokban marad. Egy pszichodráma-csoportban azonban, amikor eljön az ő sora, hirtelen egy hatalmas, bátor oroszlánt választ magának — olyat, aki elűzi a többieket fenyegető farkast a mesebeli erdőből. A csoport körülötte áll, bátorítja, együtt izgulnak vele. Amikor "győz", az öröm és a büszkeség az egész testéből sugárzik. Ez nem azt jelenti, hogy hazamenet egyszerre magabiztos kis oroszlánná válik. De azt az élményt, hogy ő is tud bátor lenni, ő is tud győzni, ő is fontos a csoportnak — ezt magával viszi. És ez az élmény, ismétlődve, alkalomról alkalomra, valóban formálja azt, ahogyan önmagáról gondolkodik.
Amit fontos tudni: ez nem "színjátszás", és nem terápia a szó hagyományos értelmében
Nem produkciót gyakorlunk, nincs közönség, nincs "jól csináltad" vagy "rosszul csináltad". És bár mélyen pszichológiai alapokon nyugszik, nem ülünk le a gyerekkel beszélgetni a problémáiról — a módszer lényege pont az, hogy nem kell szavakba önteni azt, amihez a gyerek még nincs felkészülve. A mese megteszi ezt helyette.
És a szülők?
Nálunk a szülő sosem "kívülálló" ebben a folyamatban. Minden csoport indítása előtt leülünk beszélgetni, és a foglalkozások alatt is rendszeresen egyeztetünk — mert tudjuk, hogy a gyerek fejlődése nem választható el attól a kapcsolattól, amiben otthon él. Ha kíváncsi vagy, hogyan illeszkedik mindez a ti mindennapjaitokba, szívesen mesélünk róla egy személyes beszélgetés keretében.
Ha eddig eljutottál…
...és még mindig van benned egy kis bizonytalanság, hogy vajon a te gyereked számára tényleg ez-e a jó út — az teljesen rendben van. Nem szükséges előre mindent érteni ahhoz, hogy elkezdjük. Csak annyit kérünk, hogy adj egy esélyt a kíváncsiságodnak, ahogy mi is minden alkalommal esélyt adunk a gyerekeknek arra, hogy megmutassák, kik ők valójában — mese közben, játékban, biztonságban.
Ha szeretnél többet tudni az Életfa Játéktér csoportjairól, vagy szívesen beszélgetnél velünk személyesen arról, hogyan segíthetünk a ti családotoknak, keress minket bizalommal.
Lengyel Móni